5.

Az öbölhöz gyalog indultam el. Ez mindössze tizenöt perc sétát jelentett. Kezdett sötétedni és egyre hűvösebb lett. A táskámba betett pulcsimat elő is kaptam, hogy belebújhassak. Már messziről kiszúrtam, hogy hol tanyáznak a többiek. Oda kellett mennem, ahonnan a nagy ricsaj jött.

- Eleanor! – futott oda Julie. Közben pedig húzta magával Mirandát, akivel ugyan csak régen találkoztam. Öleléssel üdvözöltem mindkettőjüket.

- Aszta, milyen régen láttalak. Nem sokat változtál!

Elmosolyodtam és végigmértem. Miranda egy centit sem nőtt, hosszú barna haja még hosszabb lett és sötét szemei ugyan úgy csillogtak, mint mindig.

- Te sem sokat. Nem nőttél – ugrattam, mivel alacsony termetét nem igazán szerette. Erre egy megsértődött arckifejezést vágott, de békülés gyanánt megint nyakamba ugrott.

A tűzhöz mentünk, ahol a többiek már vártak. Volt még néhány ismerős arc, mint Ron, aki Julie öccse. Selena, aki akkor tájt költözött ide, mikor mi elköltöztünk, de azért néha találkozgattunk, mikor visszatértünk nyaralni.

Ezen kívül ismerős volt Drake, akibe Miranda fülig szerelmes volt. Ő hol itt élt, hol New Jerseyben. Nem igazán lehetett nyomon követni.

Az új arcoknak pedig azonnal bemutattak. Mályvacukrot húztunk nyársra és azokat tartottuk a tűz fölé, közben pedig történeteket meséltünk. Annyira jól éreztem magam, mintha soha el sem mentem volna innen. Mintha mindenkit régóta ismernék. Linewood olyan barátságos kisváros, ahol bárki azonnal otthon érezheti magát. Az itt lakók pedig roppant kedvesek és barátságosak. Valahogy biztonságérzetet adott az egész város.

- Akkor te most New Jerseyben élsz, igaz? – huppant le mellém Jack és láttam, hogy Eva is oda fordult felénk.

- Igen – feleltem mind a kettőjüknek, mintha a lány is kérdezte volna.

- Sokat jársz vissza?

- Igen – mosolyodtam el. – Leginkább nyáron jöttem, de most szerintem tovább maradok. Szeretek itt lenni.

- Nem csodálom. Nem olyan rég költöztünk ide, de már is imádom. Te egyedül vagy?

- Most igen.

- Nem neked a testvéred Nick?

A kérdést halva kissé meglepődtem. Nem is tudom miért. Számíthattam rá, hogy majd lesznek ezzel kapcsolatban kérdések. Valahogy még sem készültem fel erre. Gondolom ő is láthatta a zavaromat és ekkor Julie volt, aki oda jött, hogy kérünk-e mályvacukrot. Tudtam, hogy direkt csinálja. Nem volt erre szükség. Nehezemre esett róla beszélnem, de azt éreztem, hogy előbb-utóbb kell, mert ha ennyire magamba fojtom, akkor fel fogok robbanni. Azt pedig senki nem akarta végignézni, ahogy kirobban belőlem minden. Én magam se.

- Volt… Ő meghalt két éve – mondtam halkan, de próbáltam természetesen, már amennyire lehet természetesen beszélni egy testvér haláláról. De tudtam, hogy ezek után a téma nem csak számomra kínos, hanem számára is. Osztoztunk a zavarban.

- Sajnálom, hogy rá kérdeztem… én nem tudtam… - kezdett el szabadkozni. – Részvétem.

- Köszönöm. Nem tudhattad – erőltettem egy mosolyt. Eva pedig úgy tett, mintha nem ránk figyelne, de tudtam, hogy mindent hallott, ahogyan a többiek is.

Egy ideig éreztem, hogy nyomott a hangulat, amiről én tehettem, mert én nem tudtam igazán kezelni a helyzetet. De mikor előkerültek a boros és sörösüvegek utána megint minden ment tovább jó hangulatban. Rengeteget nevettünk és kicsit meg is mártóztunk az öbölben, ami lehet hülye ötlet volt, mivel mikor kimásztunk a meleg vízből, szinte megfagytunk.

- Julie? – Szakítottam meg beszélgetésében, amit éppen Kevinnel folytatott, vagyis azt hiszem, hogy Kevinnel.

- Mondd.

- Nem tudsz valamit Allanről? Itt lakik még, nem?

- Igen itt, de sokat jár el. Most például tudom, hogy nincs itthon. Valamelyik közeli nagyvárosban van. Építkezésen segédkezik. Beszélni szerettél volna vele?

- Aha – mondtam kissé csalódottan.

- Nem tudom mikor érkezik, de talán meglátogathatnád őket. Biztosan szívesen fogadnának.

- Biztosan… - mondtam szinte suttogva és küldtem egy mosolyt köszönet gyanánt, majd sarkon fordultam és csatlakoztam a többiekhez. Aztán mikor nagyon késő volt, akkor elindultam hazafelé. Elég fáradt voltam és kissé mérges magamra, hogy miért nem biciklivel mentem. Most nem lenne ennyire fárasztó a séta.

- Mi ez a levél? – néztem Nick kezében lévő papírra.

- Én írtam – húzta ki magát büszkén, ahogy egy tizenéves teszi, mikor azt gondolja, hogy ő találta fel a spanyolviaszt.

- Kinek?

- Magamnak.

- Magadnak, miért?

- Aj, Elea, muszáj neked mindenről tudni?!

- De tudni szeretném! – Kezdtem el hisztizni.

- Oké, oké.

Nick mindig türelmes volt. Sokszor kérette magát, hogy valamit elmeséljen. Azt gondolta, hogyha elsőre nem mondja el, akkor jobban fog érdekelni és mikor elárulja, jobban fogok figyelni és azt hiszem majd, hogy valami hatalmas titoknak lettem a részese. Jól gondolta. Mikor kisebb voltam, akkor minden szavát ittam.

- Ez a Jövő Nicknek szól. Az a lényege, hogy üzenetet írok, helyzetjelentést. Majd ha Jövő Nick elolvassa, akkor tudni fogja, hogy mennyire tért el az útja attól, ahogy Gyerek Nick tervezgette. Mennyire változott, vagy, hogy mit sikerült abból megvalósítani, amit Gyerek Nick szeretett volna.

Arra is emlékszem, hogy ezek után én is írtam üzeneteket Jövő Eleanornak és el is rejtettem őket.