6.

- Persze, jól vagyok. Anya csak egy hete vagyok itt. Ne aggódj folyton miattam. Jó, rendben. Anya, nem kell ide jönnötök. Megoldom.

Miután letettem kissé dühösnek éreztem magam. Tudom, hogy féltenek, de néha ez már elviselhetetlen volt. A polc felé pillantottam és félelem fogott el, hogy beleolvassak a naplókba. Tudni szerettem volna, hogy mi van bennük, de féltem az igazságtól. Féltem, hogy ezek után máshogyan tekintek majd rá. Megváltoztatja az emlékeim. Ugyan akkor azt is éreztem, hogy nem véletlenül találtam meg. Ezt szerettem volna hinni. Felálltam és megközelítettem a polcot, majd óvatosan leemeltem az egyiket.

… Megnéztünk egy filmet a moziban. Míg Ő azon gondolkodott el, hogy ennek mi volt az értelme, én azon törtem a fejem, hogy vajon miért fontos ez nekünk? Kit érdekel a film, ami a valóságról szól, de nem igazi? Miért jó nekem, hogyha beleélem magam és átérzem. Őszintén, egy pillanatig sem kötött le. Végig azt vártam, hogy vége legyen, kijöjjünk a teremből és csináljunk valamit, ahelyett, hogy nézzük amint mások csinálnak valamit. Hihetetlen belegondolni, hogy sok ezer, millió ember azzal tölti az idejét, hogy fejtegeti. De mindegy is. Moziba sem magam miatt mentem, hanem Miatta.

Mikor Neki elmondtam a véleményem egyszerűen csak kikacagott. Nem mondta, hogy bolondságokat beszélek, vagy, hogy nincs igazam. Csupán csak annyit mondott, hogy ő nem így látja. Ő az egyetlen ember, akit nem akarok meggyőzni az igazamról. Talán mert tetszik, ahogyan ő látja a világot…

Rögtön elkezdtem lapozni, hogy találjak egy nevet. Tudnom kellett, hogy kiről írt. Tudni akartam. De sehol semmi. Ő, Neki, Vele, Mi… de egy név sehol. Ahogyan jobban szemügyre vettem egy név sem szerepelt.

Nick oly annyira nem bízott meg saját naplójában sem, hogy előtte is titkolózott.

Dátum pedig sehol sem szerepelt. Talán egyszerre mindegyik naplóba írt valami gondolatot. Néha a toll színe miatt tudtam, hogy más nap írhatta, vagy, mert olykor kihagyott egy oldalt. Olyan volt, mint egy labirintus. Olyan volt, mint ő maga.

…Csak most derült ki, hogy ott hagytam az egyetemet…

Erre magamtól is emlékeztem. Egyik nap korábban mentem haza. Apa autója a ház előtt állt, már ez is rosszat sejtetett, mivel neki a munkahelyén kellett volna lennie. Mikor beléptem az ajtón, akkor hangos beszédre lettem figyelmes. Anya sírt, vagy inkább zokogott, apa dühösen tördelte a kezét, bátyám pedig úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A gyomrom görcsbe rándult és tudtam, hogy komoly baj van. Azt is tudtam, hogy Nick az oka. Egyszerre sajnáltam és lettem mérges.

- Így soha nem lesz belőled semmi! – Érvelt anya a könnyeivel küszködve.

- Mert ha járok egyetemre, akkor igen? Mi lesz akkor belőlem? Dolgozhatok egy boltban eladónak? A diplomámmal kitörölhetem a seggem!

Először hallottam tőle ilyesmit. Nick szeretett olvasni. Igaz a sulit nem szerette, de szeretett tanulni, főleg olyan dolgokról, amik érdekelték. Okos volt.

- Minek járjak egyetemre? Semmi értelme! Az életre nem tanít meg, akkor meg?

- Annyira gyerekes vagy! Olyan, mintha egy tíz évessel beszélgetnék, aki azt hiszi, hogy tapasztalt és mindent tud, mindenkinél okosabb. Nem vagy az! Egy hülye kölyök vagy!

- Miért? Mert meg van a véleményem és nem azt csinálom egész életemben, amit elvártok tőlem? Ezért vagyok gyerek? Anya nézz magadra. Itthon vagy, van diplomád, mégis itthon vagy. És te apa? Te sem vagy orvos, sem ügyvéd!

Szemeim teljesen kikerekedtek attól, amit hallottam. Nem bírtam tovább és sírva fakadtam. Mikor Nick meglátta, mintha kissé elszégyellte volna magát. De nem mondott ez után semmit. Ott hagyta őket, mint aki mindent elmondott, amit szeretett volna. Anya folytatta a zokogást és az én szememből is folytak a könnyek.

- Mi nem erre neveltük – suttogta maga elé édesapám és láttam rajta, hogy milyen csalódott. – Ez egy semmire kellő.

Még most is ijedtnek éreztem magam, mikor felidéztem. Néha teljesen idiótának néztem őt. Képtelenség volt megérteni.

A családi balhé után eltelt legalább egy hét úgy, hogy alig szóltunk egymáshoz. Nick tőlem kért bocsánatot. Anyájéktól nem.

- Miért kérnék bocsánatot? Komolyan gondoltam. Ők ezt nem tudják elfogadni, akkor az maradjon az ő gondjuk. Ők sem kérnek bocsánatot, amiért olyanokat, mondtak, amilyeneket.

Ez volt azt hiszem az első eset, mikor azt éreztem, hogy érettebb vagyok nála. Ekkor volt az, hogy érvelései elmentek a füleim mellett. Korábban is voltak vele problémák, de ezt éreztem eddig a legerősebbnek.

Nem igazán volt jellemző rá, hogy tiszteletlenül beszélt másokkal. Főleg nem a szüleinkkel.

5.

Az öbölhöz gyalog indultam el. Ez mindössze tizenöt perc sétát jelentett. Kezdett sötétedni és egyre hűvösebb lett. A táskámba betett pulcsimat elő is kaptam, hogy belebújhassak. Már messziről kiszúrtam, hogy hol tanyáznak a többiek. Oda kellett mennem, ahonnan a nagy ricsaj jött.

- Eleanor! – futott oda Julie. Közben pedig húzta magával Mirandát, akivel ugyan csak régen találkoztam. Öleléssel üdvözöltem mindkettőjüket.

- Aszta, milyen régen láttalak. Nem sokat változtál!

Elmosolyodtam és végigmértem. Miranda egy centit sem nőtt, hosszú barna haja még hosszabb lett és sötét szemei ugyan úgy csillogtak, mint mindig.

- Te sem sokat. Nem nőttél – ugrattam, mivel alacsony termetét nem igazán szerette. Erre egy megsértődött arckifejezést vágott, de békülés gyanánt megint nyakamba ugrott.

A tűzhöz mentünk, ahol a többiek már vártak. Volt még néhány ismerős arc, mint Ron, aki Julie öccse. Selena, aki akkor tájt költözött ide, mikor mi elköltöztünk, de azért néha találkozgattunk, mikor visszatértünk nyaralni.

Ezen kívül ismerős volt Drake, akibe Miranda fülig szerelmes volt. Ő hol itt élt, hol New Jerseyben. Nem igazán lehetett nyomon követni.

Az új arcoknak pedig azonnal bemutattak. Mályvacukrot húztunk nyársra és azokat tartottuk a tűz fölé, közben pedig történeteket meséltünk. Annyira jól éreztem magam, mintha soha el sem mentem volna innen. Mintha mindenkit régóta ismernék. Linewood olyan barátságos kisváros, ahol bárki azonnal otthon érezheti magát. Az itt lakók pedig roppant kedvesek és barátságosak. Valahogy biztonságérzetet adott az egész város.

- Akkor te most New Jerseyben élsz, igaz? – huppant le mellém Jack és láttam, hogy Eva is oda fordult felénk.

- Igen – feleltem mind a kettőjüknek, mintha a lány is kérdezte volna.

- Sokat jársz vissza?

- Igen – mosolyodtam el. – Leginkább nyáron jöttem, de most szerintem tovább maradok. Szeretek itt lenni.

- Nem csodálom. Nem olyan rég költöztünk ide, de már is imádom. Te egyedül vagy?

- Most igen.

- Nem neked a testvéred Nick?

A kérdést halva kissé meglepődtem. Nem is tudom miért. Számíthattam rá, hogy majd lesznek ezzel kapcsolatban kérdések. Valahogy még sem készültem fel erre. Gondolom ő is láthatta a zavaromat és ekkor Julie volt, aki oda jött, hogy kérünk-e mályvacukrot. Tudtam, hogy direkt csinálja. Nem volt erre szükség. Nehezemre esett róla beszélnem, de azt éreztem, hogy előbb-utóbb kell, mert ha ennyire magamba fojtom, akkor fel fogok robbanni. Azt pedig senki nem akarta végignézni, ahogy kirobban belőlem minden. Én magam se.

- Volt… Ő meghalt két éve – mondtam halkan, de próbáltam természetesen, már amennyire lehet természetesen beszélni egy testvér haláláról. De tudtam, hogy ezek után a téma nem csak számomra kínos, hanem számára is. Osztoztunk a zavarban.

- Sajnálom, hogy rá kérdeztem… én nem tudtam… - kezdett el szabadkozni. – Részvétem.

- Köszönöm. Nem tudhattad – erőltettem egy mosolyt. Eva pedig úgy tett, mintha nem ránk figyelne, de tudtam, hogy mindent hallott, ahogyan a többiek is.

Egy ideig éreztem, hogy nyomott a hangulat, amiről én tehettem, mert én nem tudtam igazán kezelni a helyzetet. De mikor előkerültek a boros és sörösüvegek utána megint minden ment tovább jó hangulatban. Rengeteget nevettünk és kicsit meg is mártóztunk az öbölben, ami lehet hülye ötlet volt, mivel mikor kimásztunk a meleg vízből, szinte megfagytunk.

- Julie? – Szakítottam meg beszélgetésében, amit éppen Kevinnel folytatott, vagyis azt hiszem, hogy Kevinnel.

- Mondd.

- Nem tudsz valamit Allanről? Itt lakik még, nem?

- Igen itt, de sokat jár el. Most például tudom, hogy nincs itthon. Valamelyik közeli nagyvárosban van. Építkezésen segédkezik. Beszélni szerettél volna vele?

- Aha – mondtam kissé csalódottan.

- Nem tudom mikor érkezik, de talán meglátogathatnád őket. Biztosan szívesen fogadnának.

- Biztosan… - mondtam szinte suttogva és küldtem egy mosolyt köszönet gyanánt, majd sarkon fordultam és csatlakoztam a többiekhez. Aztán mikor nagyon késő volt, akkor elindultam hazafelé. Elég fáradt voltam és kissé mérges magamra, hogy miért nem biciklivel mentem. Most nem lenne ennyire fárasztó a séta.

- Mi ez a levél? – néztem Nick kezében lévő papírra.

- Én írtam – húzta ki magát büszkén, ahogy egy tizenéves teszi, mikor azt gondolja, hogy ő találta fel a spanyolviaszt.

- Kinek?

- Magamnak.

- Magadnak, miért?

- Aj, Elea, muszáj neked mindenről tudni?!

- De tudni szeretném! – Kezdtem el hisztizni.

- Oké, oké.

Nick mindig türelmes volt. Sokszor kérette magát, hogy valamit elmeséljen. Azt gondolta, hogyha elsőre nem mondja el, akkor jobban fog érdekelni és mikor elárulja, jobban fogok figyelni és azt hiszem majd, hogy valami hatalmas titoknak lettem a részese. Jól gondolta. Mikor kisebb voltam, akkor minden szavát ittam.

- Ez a Jövő Nicknek szól. Az a lényege, hogy üzenetet írok, helyzetjelentést. Majd ha Jövő Nick elolvassa, akkor tudni fogja, hogy mennyire tért el az útja attól, ahogy Gyerek Nick tervezgette. Mennyire változott, vagy, hogy mit sikerült abból megvalósítani, amit Gyerek Nick szeretett volna.

Arra is emlékszem, hogy ezek után én is írtam üzeneteket Jövő Eleanornak és el is rejtettem őket.

4.

Mikor megtaláltam a naplókat, úgy döntöttem, hogy nem mutatom meg másoknak. Mivel az egyetemet elvégeztem és a munkámat nem csak otthonról tudtam végezni, Linewoodba költöztem. Szüleim eleinte természetesen nem támogatták az ötletem.
- A magány kell, hogy nagy dolgokat alkossunk – idéztem bátyámat, minek hallatán rémülten összepillantottak. – Szeretek itt élni veletek, de lássuk be, huszonnégy évesen már csinálhatnám azt, amit én akarok. Írni szeretnék.
Ebben ők is mindig támogattak, de az igazi pártfogóm Nick volt. Szerintem, ha meghallotta volna, hogy ilyesmi a szándékom, akkor vett volna nekem egy repülőjegyet, hogy utazzak el jó messzire, és addig ne is térjek vissza, amíg nem írtam meg néhány sikeres regényt. Azt pedig a lelkemre kötné, hogy csak is New Jersyben adassam ki. Elsőnek a mi városunk értesüljön arról, hogy Eleanor Russel megérkezett.
Mindig hitt bennem és azt érzetem mindig, hogyha ő hisz bennem, akkor nekem is kell magamban. Nem akartam neki csalódást okozni.
Tudtam, hogy itt kell hagynom a nagyvárost, hogy kicsit a régi környezetemben legyek, hogy visszatérjek oda, ahonnan indultam. Ihletet meríteni és írni.
Tehát végül elindultam autóval Linewoodba. Amikor már közel jártam elfogott egy különös érzés. Otthon.
A kisvárosban olyan volt, mintha az évek alatt semmi sem változott volna. Mintha el lenne szigetelve mindentől, és mint egy sziget működik és éli mindennapjait. Erre volt szükségem. Egy szigetre a világból, amely csak akkor beszél, ha kérdezem.
Néhány régi barátommal, akiket itt ismertem meg, még tartottam a kapcsolatot. Azt hinné az ember, hogy a kisvárosból mindenki elvágyik, de itt másképp volt. Sok barátom maradt itt, köztük olyanok is, akik bepróbálkoztak a nyüzsgő városokkal, de be kellett látniuk, hogy ez nem nekik való.
A nyaralóhoz érkezve, már ott várt Julie, gyermekkori legjobb barátom. Mikor meglátta az autóm felpattant a lépcsőről és elindult felém. Láttam rajta, hogy izgatott. Én is az voltam. Másfél éve nem találkoztunk.
- Héj, Eleanor! – rikkantotta, mikor kinyitottam a kocsi ajtaját és azonnal megrohamozott. Szorosan magához ölelt és csendben voltunk néhány pillanatig. Egyáltalán nem volt kínos. Vele ezt soha sem éreztem kínosnak.
- Nagyon jól nézel ki. Meddig maradsz végül?
- Nem tudom még.
- A többiek is nagyon várnak már. Mi lenne, ha holnap este összefutnánk velük az öbölnél? Eredetileg a ma estére gondoltam, de lehet jobb lenne, ha most inkább újra felfedeznéd a környéket.
Szélesen elvigyorodtam és most, hogy láttam, Julie még mindig mennyire pörgős és be nem áll a szája, azt éreztem, hogy tényleg minden a régi.
De erre vágytam. Azért jöttem ide.
Kint még beszélgettünk, majd segített bepakolni a csomagjaimat, ittunk egy kávét. Utána magamra hagyott.
Elkezdtem kicsomagolni. Annyira nem hoztam sok cuccot, de lassan haladtam vele. Közben gondolataim teljesen elkalandoztak.
- De jó lenne, ha madár lennék – pillantott rám rikító kék szemeivel Nick. – Akkor oda mennék, ahová csak szeretnék. Folyton úton… - suttogta maga elé az utolsó két szavát.
- Az nem lenne jó.
Tíz évesen nem is értettem, hogy miről beszél. Szomorú lettem volna, ha folyton úton lenne.
- Nem lenne hol laknod. Nem éreznéd magad magányosnak?
- Elea, a madarak ott raknak fészket, ahol csak akarnak – borzolta meg a hajam, amit annyira nagyon nem szerettem. – Mindenhova raknék egyet, így mindig otthon lehetnék – rám mosolygott, majd felkapott. – Meg persze te is madár lennél – pörgetett meg. Én pedig kacagtam és azt szerettem volna, ha nem tenne le, csak pörgetne és pörgetne, addig, amíg el nem szédülünk.
Ezekre a pillanatokra mindig szívesen emlékeztem vissza.
A naplókat is kivettem a dobozból és a polcra tettem őket. Az elsőt kinyitottam és az első oldalra pillantottam.
…Üdv Napló! Nem tudom, hogy hol kezdjem. Nem fogok neked dátumokat írni, meg ilyesmi. Csak le akarom írni a gondolataim. Néha azt érzem, hogy nincsen kivel megosztanom. Csodabogárnak gondolnak. Nem is értem miért… Csak mert mindenről van véleményem és kimondom, amit gondolok. Vagy talán úgy látják, hogy bogaras vagyok. Ez esetben megtiszteltető, hogy így neveznek. Legalább valamiben más vagyok, mint az átlagember. Vagyis szeretném azt hinni…
Ez állt az előszóban. Szinte hallottam, ahogy mondta.
- Nick biztosíthatlak arról, hogy nem voltál átlagos.

3.

Talán hülyeségnek tűnik, hogy egy könyvet írjak erről. Talán több száz olyan történet van, amiben meghal valaki és egy hozzátartozója, milyen nehezen dolgozza fel a halált. De ez a történet más. Nickhez még csak hasonló embert sem láttam. Nem azt akarom elmesélni, hogy mennyire szomorú a halál, vagy azt, hogy mennyire szenvedek. Csak azt akarom, hogy mások is ismerjék meg. Azok is, akik azt hitték, hogy ismerik.
Nick támogatott mindig abban, hogy adassak ki egy remek könyvet. Egyszer ellopta az írásaim és elolvasta, annak ellenére, hogy nem engedtem, mert féltem a véleményétől. Tudtam, hogy ő őszinte lenne. Ha pedig azt mondja, hogy nem jó, akkor biztosan azt gondoltam volna, hogy neki van igaza.
- Eleanor – lebegtette meg a papírokat a kezében.
- Te komolyan elolvastad? – néztem rá kétségbeesetten, mire csak elvigyorodott és hidegen hagyta, hogy nem adtam rá engedélyt.
- Ezzel simán lehetnél híres is. Egy romantikus történet. Még kissé egyedinek is mondható, de Elea – váltott lágyabb hangra az előbbi lelkes hangnemről -, ennél sokkal mélyebb gondolatok is vannak benned. Ez egy kis semmi. Ennél te sokkal tehetségesebb vagy. Írj valami olyanról, amin az emberek elgondolkodnak, ledöbbennek. Ne csak sikeres akarj lenni, hanem jó is.
Értettem, hogy miről beszél. Én magam is éreztem, hogy ez nem a legjobb művem, hogy ennél jobbat is tudok. Igazából abba a regénybe nem adtam bele minden tehetségem, csak túl akartam lenni rajta, hogy elmondhassam én alkottam.
Túl jól ismert. De én akkor még őt nem…

2.

Két éve történt, hogy elvesztettem a bátyám. Két év rengeteg idő. Azok az évek, amiket együtt töltöttünk még több. Talán ez az oka annak, hogy a mai napig nem tudtam teljesen kiheverni. Valójában ezt nem is lehet. Nyilván örök életemben megmarad az a fájó emlék, hogy nekem volt egy testvérem. A halál fájdalmas azoknak, akik elveszítenek valakit. Nem tudom, hogy ő mennyit szenvedett. Valószínűleg életében még többet, mint abban a pillanatában mikor eldöntötte, hogy meg akar halni. Öngyilkos lett. Nem tudom, hogy egy ember, aki tele van életkedvvel és gondolatokkal, hogyan tud odáig jutni, hogy nem akar tovább élni.
Az épület szénné égett, mivel a közelben senki sem lakott, így nehezen vették észre a füstöt. Mikor pedig kijöttek a tűzoltók, már késő volt. Napokig attól tartottunk, hogy Nick belekeveredett valamibe és valaki rágyújtotta a házat, hiszen az rögtön kiderült, hogy nem a véletlen műve. Később pedig kiderült, hogy oly annyira nem a véletlen műve, hogy ő maga tette. Azt hiszem én voltam az, aki a legjobban ledöbbent ezen. Soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne ilyesmire. Aztán pedig visszagondolva azt éreztem, hogy mennyire ostoba voltam, hiszen jelei is voltak annak, hogy min jár az esze. Öngyilkosság.
De az is lehet, hogy mind ezt utólag képzelem be, mármint a jeleket.
Szüleim teljesen összetörtek én meg úgy tettem, mintha csöppet sem zavarna. Mintha minden menne tovább a megszokott kerékvágásban. Néhány hónap elteltével így is lett. De addig még a nevét sem lehetett kimondani. A régi szobájába a lábunkat sem lehetett betenni.
Mikor én mégis megtettem, akkor óvatosan nyomtam le a kilincset, hogy senki se hallja. Magam mögött pedig csak behajtottam.
A világoskék falak nagyon barátságosak voltak és olyan volt, mintha ők nem értesültek volna a halálról. A többi tárgy is békésen pihent ott, ahol Nick hagyta őket. Minden olyan volt, mint máskor. Ez volt az első pillanat, mikor zavart. Zavart, hogy olyan, mint máskor. Nem kellene ugyanúgy lennie. Leültem az ágyára és a falat bámultam, ahol egy-két cetli díszelgett, hogy mit kell elintéznie. Nem tudtam, hogy mosolyogjak azon, hogy születésnapom dátumát is kitette, hogy megjegyezze, vagy sírjak, mivel soha többé nem köszönthet már fel. Nem lehetett megszokni, hogy eddig itt volt, most pedig hirtelen nem számíthatok rá.
Mellette pedig poszterek volt és képek. Ahogy néztem néhány könny szökött a szemembe, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Ő sem engedné. Ekkor pillantottam meg a polcán néhány könyvet, amelyeknek a gerincére az ő neve volt írva tollal. Közelebb mentem hozzá és jobban szemügyre vettem, de nem mertem még hosszú ideig hozzáérni, mintha megfertőzhetne. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver. Azt éreztem, hogy direkt van ott. Azt akarta, hogy észrevegyem. Senki nem teszi ki a naplóját a polcra, hogy akárki elolvashassa. Főleg, ha van titkolni valója. Nicknek pedig akadt bőven rejtegetni valója.
Nem tudtam levenni egyiket sem, hogy belelapozzak, mert hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Gyorsan kisiettem a szobából, de nem mertem az ajtót bezárni, mert akkor biztosan lebukok.
Később természetesen a nyitott ajtó miatt kiderült, hogy ott jártam. Mikor ezt anya megemlítette az ebédlőasztalnál ültünk és hosszú csend telepedett ránk. Úgy éreztem magam, mintha valami hatalmas hibát követtem volna el. Mintha loptam volna vagy megöltem volna valakit és ez most derült ki.
Két évnek kellett eltelnie Nick halála után, hogy azokat a naplókat levegyem a polcról és beléjük olvassak.

1.

Senki sem születik jónak sem pedig rossznak. A környezetünk befolyásol és annak a hatására változunk. Egészen születésünktől. Ő sem volt rossz, sem pedig jó. Csak más… Az emberek nem tudják könnyedén elfogadni, hogyha valami nem olyan, mint a megszokott. De ettől függetlenül vonzódnak hozzá, mert meg akarják ismerni. Közel akarnak hozzá kerülni, hogy ők fejthessék meg elsőként, hiszen kíváncsiak.
Nicket is hasonló okokból kifolyólag vették körül mindig az emberek. Azt hitték, hogy ismerik, pedig senki sem tudta, hogy milyen is valójában.
Nem volt olyan ember, aki ne vette volna észre, hogy van valami ebben a fiúban. Ez a valami az őrület maga volt. Az őrültség pedig mindenkit vonz, mint ahogy a kíváncsiság is. Így vonzotta magához az embereket Nick.
Mindenki azt hitte, hogy majd ő lesz az, aki őrült gondolatait megfejti. Persze senki nem merte volna hangosan kimondani, hogy mi a célja. Azt hitték, hogy ismerik. Igazság szerint azt hittem, hogy én is ismerem. De csak most jöttem rá, hogy semmit sem tudok a bátyámról.