4.

Mikor megtaláltam a naplókat, úgy döntöttem, hogy nem mutatom meg másoknak. Mivel az egyetemet elvégeztem és a munkámat nem csak otthonról tudtam végezni, Linewoodba költöztem. Szüleim eleinte természetesen nem támogatták az ötletem.
- A magány kell, hogy nagy dolgokat alkossunk – idéztem bátyámat, minek hallatán rémülten összepillantottak. – Szeretek itt élni veletek, de lássuk be, huszonnégy évesen már csinálhatnám azt, amit én akarok. Írni szeretnék.
Ebben ők is mindig támogattak, de az igazi pártfogóm Nick volt. Szerintem, ha meghallotta volna, hogy ilyesmi a szándékom, akkor vett volna nekem egy repülőjegyet, hogy utazzak el jó messzire, és addig ne is térjek vissza, amíg nem írtam meg néhány sikeres regényt. Azt pedig a lelkemre kötné, hogy csak is New Jersyben adassam ki. Elsőnek a mi városunk értesüljön arról, hogy Eleanor Russel megérkezett.
Mindig hitt bennem és azt érzetem mindig, hogyha ő hisz bennem, akkor nekem is kell magamban. Nem akartam neki csalódást okozni.
Tudtam, hogy itt kell hagynom a nagyvárost, hogy kicsit a régi környezetemben legyek, hogy visszatérjek oda, ahonnan indultam. Ihletet meríteni és írni.
Tehát végül elindultam autóval Linewoodba. Amikor már közel jártam elfogott egy különös érzés. Otthon.
A kisvárosban olyan volt, mintha az évek alatt semmi sem változott volna. Mintha el lenne szigetelve mindentől, és mint egy sziget működik és éli mindennapjait. Erre volt szükségem. Egy szigetre a világból, amely csak akkor beszél, ha kérdezem.
Néhány régi barátommal, akiket itt ismertem meg, még tartottam a kapcsolatot. Azt hinné az ember, hogy a kisvárosból mindenki elvágyik, de itt másképp volt. Sok barátom maradt itt, köztük olyanok is, akik bepróbálkoztak a nyüzsgő városokkal, de be kellett látniuk, hogy ez nem nekik való.
A nyaralóhoz érkezve, már ott várt Julie, gyermekkori legjobb barátom. Mikor meglátta az autóm felpattant a lépcsőről és elindult felém. Láttam rajta, hogy izgatott. Én is az voltam. Másfél éve nem találkoztunk.
- Héj, Eleanor! – rikkantotta, mikor kinyitottam a kocsi ajtaját és azonnal megrohamozott. Szorosan magához ölelt és csendben voltunk néhány pillanatig. Egyáltalán nem volt kínos. Vele ezt soha sem éreztem kínosnak.
- Nagyon jól nézel ki. Meddig maradsz végül?
- Nem tudom még.
- A többiek is nagyon várnak már. Mi lenne, ha holnap este összefutnánk velük az öbölnél? Eredetileg a ma estére gondoltam, de lehet jobb lenne, ha most inkább újra felfedeznéd a környéket.
Szélesen elvigyorodtam és most, hogy láttam, Julie még mindig mennyire pörgős és be nem áll a szája, azt éreztem, hogy tényleg minden a régi.
De erre vágytam. Azért jöttem ide.
Kint még beszélgettünk, majd segített bepakolni a csomagjaimat, ittunk egy kávét. Utána magamra hagyott.
Elkezdtem kicsomagolni. Annyira nem hoztam sok cuccot, de lassan haladtam vele. Közben gondolataim teljesen elkalandoztak.
- De jó lenne, ha madár lennék – pillantott rám rikító kék szemeivel Nick. – Akkor oda mennék, ahová csak szeretnék. Folyton úton… - suttogta maga elé az utolsó két szavát.
- Az nem lenne jó.
Tíz évesen nem is értettem, hogy miről beszél. Szomorú lettem volna, ha folyton úton lenne.
- Nem lenne hol laknod. Nem éreznéd magad magányosnak?
- Elea, a madarak ott raknak fészket, ahol csak akarnak – borzolta meg a hajam, amit annyira nagyon nem szerettem. – Mindenhova raknék egyet, így mindig otthon lehetnék – rám mosolygott, majd felkapott. – Meg persze te is madár lennél – pörgetett meg. Én pedig kacagtam és azt szerettem volna, ha nem tenne le, csak pörgetne és pörgetne, addig, amíg el nem szédülünk.
Ezekre a pillanatokra mindig szívesen emlékeztem vissza.
A naplókat is kivettem a dobozból és a polcra tettem őket. Az elsőt kinyitottam és az első oldalra pillantottam.
…Üdv Napló! Nem tudom, hogy hol kezdjem. Nem fogok neked dátumokat írni, meg ilyesmi. Csak le akarom írni a gondolataim. Néha azt érzem, hogy nincsen kivel megosztanom. Csodabogárnak gondolnak. Nem is értem miért… Csak mert mindenről van véleményem és kimondom, amit gondolok. Vagy talán úgy látják, hogy bogaras vagyok. Ez esetben megtiszteltető, hogy így neveznek. Legalább valamiben más vagyok, mint az átlagember. Vagyis szeretném azt hinni…
Ez állt az előszóban. Szinte hallottam, ahogy mondta.
- Nick biztosíthatlak arról, hogy nem voltál átlagos.