2.

Két éve történt, hogy elvesztettem a bátyám. Két év rengeteg idő. Azok az évek, amiket együtt töltöttünk még több. Talán ez az oka annak, hogy a mai napig nem tudtam teljesen kiheverni. Valójában ezt nem is lehet. Nyilván örök életemben megmarad az a fájó emlék, hogy nekem volt egy testvérem. A halál fájdalmas azoknak, akik elveszítenek valakit. Nem tudom, hogy ő mennyit szenvedett. Valószínűleg életében még többet, mint abban a pillanatában mikor eldöntötte, hogy meg akar halni. Öngyilkos lett. Nem tudom, hogy egy ember, aki tele van életkedvvel és gondolatokkal, hogyan tud odáig jutni, hogy nem akar tovább élni.
Az épület szénné égett, mivel a közelben senki sem lakott, így nehezen vették észre a füstöt. Mikor pedig kijöttek a tűzoltók, már késő volt. Napokig attól tartottunk, hogy Nick belekeveredett valamibe és valaki rágyújtotta a házat, hiszen az rögtön kiderült, hogy nem a véletlen műve. Később pedig kiderült, hogy oly annyira nem a véletlen műve, hogy ő maga tette. Azt hiszem én voltam az, aki a legjobban ledöbbent ezen. Soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne ilyesmire. Aztán pedig visszagondolva azt éreztem, hogy mennyire ostoba voltam, hiszen jelei is voltak annak, hogy min jár az esze. Öngyilkosság.
De az is lehet, hogy mind ezt utólag képzelem be, mármint a jeleket.
Szüleim teljesen összetörtek én meg úgy tettem, mintha csöppet sem zavarna. Mintha minden menne tovább a megszokott kerékvágásban. Néhány hónap elteltével így is lett. De addig még a nevét sem lehetett kimondani. A régi szobájába a lábunkat sem lehetett betenni.
Mikor én mégis megtettem, akkor óvatosan nyomtam le a kilincset, hogy senki se hallja. Magam mögött pedig csak behajtottam.
A világoskék falak nagyon barátságosak voltak és olyan volt, mintha ők nem értesültek volna a halálról. A többi tárgy is békésen pihent ott, ahol Nick hagyta őket. Minden olyan volt, mint máskor. Ez volt az első pillanat, mikor zavart. Zavart, hogy olyan, mint máskor. Nem kellene ugyanúgy lennie. Leültem az ágyára és a falat bámultam, ahol egy-két cetli díszelgett, hogy mit kell elintéznie. Nem tudtam, hogy mosolyogjak azon, hogy születésnapom dátumát is kitette, hogy megjegyezze, vagy sírjak, mivel soha többé nem köszönthet már fel. Nem lehetett megszokni, hogy eddig itt volt, most pedig hirtelen nem számíthatok rá.
Mellette pedig poszterek volt és képek. Ahogy néztem néhány könny szökött a szemembe, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Ő sem engedné. Ekkor pillantottam meg a polcán néhány könyvet, amelyeknek a gerincére az ő neve volt írva tollal. Közelebb mentem hozzá és jobban szemügyre vettem, de nem mertem még hosszú ideig hozzáérni, mintha megfertőzhetne. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver. Azt éreztem, hogy direkt van ott. Azt akarta, hogy észrevegyem. Senki nem teszi ki a naplóját a polcra, hogy akárki elolvashassa. Főleg, ha van titkolni valója. Nicknek pedig akadt bőven rejtegetni valója.
Nem tudtam levenni egyiket sem, hogy belelapozzak, mert hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Gyorsan kisiettem a szobából, de nem mertem az ajtót bezárni, mert akkor biztosan lebukok.
Később természetesen a nyitott ajtó miatt kiderült, hogy ott jártam. Mikor ezt anya megemlítette az ebédlőasztalnál ültünk és hosszú csend telepedett ránk. Úgy éreztem magam, mintha valami hatalmas hibát követtem volna el. Mintha loptam volna vagy megöltem volna valakit és ez most derült ki.
Két évnek kellett eltelnie Nick halála után, hogy azokat a naplókat levegyem a polcról és beléjük olvassak.