Talán hülyeségnek tűnik, hogy egy könyvet írjak erről. Talán több száz olyan történet van, amiben meghal valaki és egy hozzátartozója, milyen nehezen dolgozza fel a halált. De ez a történet más. Nickhez még csak hasonló embert sem láttam. Nem azt akarom elmesélni, hogy mennyire szomorú a halál, vagy azt, hogy mennyire szenvedek. Csak azt akarom, hogy mások is ismerjék meg. Azok is, akik azt hitték, hogy ismerik.
Nick támogatott mindig abban, hogy adassak ki egy remek könyvet. Egyszer ellopta az írásaim és elolvasta, annak ellenére, hogy nem engedtem, mert féltem a véleményétől. Tudtam, hogy ő őszinte lenne. Ha pedig azt mondja, hogy nem jó, akkor biztosan azt gondoltam volna, hogy neki van igaza.
- Eleanor – lebegtette meg a papírokat a kezében.
- Te komolyan elolvastad? – néztem rá kétségbeesetten, mire csak elvigyorodott és hidegen hagyta, hogy nem adtam rá engedélyt.
- Ezzel simán lehetnél híres is. Egy romantikus történet. Még kissé egyedinek is mondható, de Elea – váltott lágyabb hangra az előbbi lelkes hangnemről -, ennél sokkal mélyebb gondolatok is vannak benned. Ez egy kis semmi. Ennél te sokkal tehetségesebb vagy. Írj valami olyanról, amin az emberek elgondolkodnak, ledöbbennek. Ne csak sikeres akarj lenni, hanem jó is.
Értettem, hogy miről beszél. Én magam is éreztem, hogy ez nem a legjobb művem, hogy ennél jobbat is tudok. Igazából abba a regénybe nem adtam bele minden tehetségem, csak túl akartam lenni rajta, hogy elmondhassam én alkottam.
Túl jól ismert. De én akkor még őt nem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése